Retro(grád) szerelem

Majdnem 30 éve kezdődött - kimondani is hátborzongató mostanában, ha az évekről van szó :)

Akkor, amikor nem az ész az úr az elme fölött, hanem a hormonok és a szerves kémia. Rádöbbentem, hogy végül is nőnek születtem, és ez nem is olyan rossz - lehet(ne) valamit kezdeni ezzel az állapottal.

Kicsi, számomra jelentéktelen lánykának tűntem, mindenféle különleges és feltűnő képesség vagy adottság nélkül. Valami oknál fogva viszont nagyon jól kijöttem a kortárs fiúkkal - a lányokkal annál inkább nem... Nem is volt egy (rendes) barátnőm sem,csak érdekkapcsolatok. Ezeket hatalmas energiaráfordítással próbáltam életben tartani - és mindig én húztam a rövidebbet.

A legtöbb konfliktus forrását a fiúk okozták. Sehogysem tudtam (de mások se) felfogni,hogy akik körülöttem vannak (osztálytársak, évfolyamtársak, ismerősök), azokkal miért olyan egyszerű minden? Utólag belegondolva nem voltak olyan vérremenő játszmák és hangos kardcsörgetések, amelyek általában egy tinédzser életében mindennaposak - szeret-nemszeret, veled- nélküled meccseket sem játszottam. Minden csak megtörtént. Na, ezért voltam kakukktojás a vihogó tini csajok közt - mert nem játszottam meg magam. Persze akkor még annyira fiatal voltam, hogy mások véleménye még befolyásolni tudott, így a kezdeti 3. szem megnyílás tényleg csak 21 éves korom körül indult meg - na, persze akkor se normálisan, de ne szaladjunk ennyire előre.

Szóval, kimaradtam ezekből a villongásokból és elkezdtem valami láthatatlan, de igen intenzív érzést sugárzó energiáknak a hullámaira felülni és evezni az Élet tengerén. A kapcsolataim nem voltak viharosak, se túlságosan hosszúak, mert hamar kiderült, hogy bizonyos hajókban nem kéne tovább utaznom.

Amikor 17-18 lehettem, elkezdett dolgozni bennem az igazlelkűség és a hűség, ami korán bimbódzó anyai együttérzéssel párosult (befigyelt a Rák jegyem) - na, erre rá is fáztam rendesen. Egy olyan barátom volt, akivel az ég egyadta világon semmi közös pontot nem sikerült találnom azóta se - elbeszéltünk egymás mellett pár évig, miközben engem teljesen levakított ez a gondoskodás és sajnálat (ezt már utólag nevezem annak).

Lelki fejlődésem szempontjából nem érzem, hogy hasznos lett volna ez a pár év kitérő - csupán karmikus feladatok szóltak a fejemben, hogy nyugodjak le szépen, csendben, mert jó ez így. Elfogadtam.

Közben párhuzamosan futott egy olyan érzés a szívemben, amit viszont ott, akkor nem tudtam helyrerakni és nem tulajdonítottam akkora jelentőséget neki, hogy dolgozzam rajta. Nevesítve a jelenséget: a legjobb barátom szerelmes lett belém. 18 évesen ma már ezt nagy lazasággal lerendezik seperc alatt, akkor viszont "szabályosabb"és "szögletesebb" életet éltünk. Tehát pont semmiképp se került a dolog végére.

Aztán az élet fizikai távolságot is húzott közénk - és új szerelmeket. Levelekkel bombáztuk egymást (nem volt még internet), amelyekben mindig kínosan ügyeltünk rá, nehogy kiderüljön, hogy az érzés milyen jó és kölcsönös....

Egyetlen emlék maradt meg, de az elevenen él még most is bennem. Kb. 20 éves lehettem, amikor hármasban terveztünk programot egy estére - a szerelmem (aki iránt inkább a sajnálat működött intenzívebben) és a jóbarátom. Szinte most is tapintható a levegőben az a feszültség és csakrazörgés (mert forogtak eszeveszetten), ami 3 ember közt akkor létrejött.  Egy olyan előre lezsírozott (tudnám, ki tervezte ezt meg előre, most agyonverném.....) kapcsolatrendszer volt, amit akkor egyikünk sem értett. Vagy mégis?

Ez az este nagyon hosszú volt, hazamentünk. A párom elaludt mellettünk, olyan fáradt volt. Jóbarátommal ültünk a szőnyegen, és beszélgettünk és beszélgettünk... Hogy ez így nagyon nem jó.... neked az? nekem sem.... de nem szabad lépni, tudjam. Ez már így marad. Olyan erősen megszorította a kezem és magához ölelt, hogy olyat sosem éreztem előtte. Mintha átléptem volna néhány dimenziót és idősíkot, és ez az állapot örökké tart. Pedig alig tartott pár órát... Sosem mondta, hogy szeretlek és én sem mondtam, hogy szeretem. Van, amikor nem kell kimondanod, mert csak rosszabb lesz. De azért próbáld meg elfogadni...

Hosszú évekkel később - röpke 20 év múlva újra szembesülnöm kellett annak az estének az érzéseivel. Annyi volt a különbség, hogy most már ki tudtuk mondani és meg tudtuk fogalmazni az érzéseket. Az eltelt évek bátorságot adtak. A többi ugyanúgy hangzott, mint előtte: nem szabad lépni, ez már így marad(t). S most is vérebként őrizzük a pillanatot, nehogy elvesszen az a régi és örök kőbevésett szabály, hogy "nem lehet, már késő"...

Semmi nincs. Csak egy érzés maradt, ami árnyékot vet a lelkünkben, mert nem lehet tőle szabadulni. Mert időtlenségben jött létre és nem tud megszűnni. Maradtak a hétköznapok és (szerencsére) a távolság, ami fenntartja a "nem lehet" állapotot.

Viszont van már internet :) Ha átkattintok a fülre innen a blogból a kék alapon fehér f betűre, ott látom most is a neve mellett a pici zöld pöttyöt. Mert kérte, hogy legalább így lássuk egymást. Nagyon keveset beszélünk, akkor is többnyire semmiről. De ott van. Mert legalább ennyi maradjon meg abból, ami csendesen követ mindkettőnket: A Jelenlét. Igazán pozitív gondolkodású ember abban reménykedik, hogy a következő életben majd másképp lesz.

Ez egy utolsó levél volt.

www.youtube.com/watch?v=0ZcYeeIkuJg       (kéretik végighallgatni, mert mindig a 2. verzében van a lényeg)