Kavics

Ha alámerültél már a tenger tiszta vizében, akkor tudod, mit jelent a mélység - de mit rejt? Ezt nem tapasztaltad.

Nem érdekel, hogy mennyire meleg és tiszta, mert azt érzékeled. Nincs abban semmi különös. Az ismeretlen mélység, ami újra csak vonz lefelé.

Az érdekel, hogy mi van lent. Mert azt nem ismered (még). Nincs róla semmilyen tapasztalatod, élményeid sem. Pont ezért érdekel :) 

Mikor eldöntötted, hogy dacolva a körülményekkel (hideg, sötét, mély) mégis megnézed, mi van odalenn, elkezdesz lefelé úszni. Először gyorsan haladsz, utána lelassulsz, mert már egyre nagyobb a nyomás és a sötét, és nem látod ennek az egész akciónak a végét.... Már-már föladnád az úszást - hideg a víz, nem látsz, ugyan hol lehet a vége, - mégis kitartasz. Mert érdekel, mit rejt a mélység. Amikor végre leértél, nem látsz különösebben semmi olyat, amiről eddig ne tudtál volna vagy ismeretlen lett volna előtted. Legfeljebb nem vettél róla tudomást...

Na, valami ilyesmi a leírása annak is, amikor elmerülsz saját magadban. Persze ha dacolva a körülményekkel TÉNYLEG megkockáztatod az úszást, és végig is csinálod :)

Sokan visszafordulnak félúton, sőt előbb is. Nem tetszik, amit látnak/éreznek. Régebben azt hittem, hogy ezeket az embereket rá lehet venni, hogy ússzanak végig, mert megéri: ha túljutnak az önismereten, sok kellemetlenségtől kímélik meg magukat, és leírhatatlan élményekben lesz részük... Aztán rájöttem, néha kevés ehhez egy élet-egy életfeladat ....és egy ember...főleg ha kavics :)

Én már lementem oda.... de nem szánt szándékkal. Úgy indultam el, mint egy kavics, akit akarata ellenére beledobnak a vízbe, és elkezd süllyedni - ha akarja, ha nem. Ott van a gravitáció, amit nem tud leküzdeni, csak menthetetlenül halad lefelé. Nincs beleszólása, passzívan áthaladnak rajta az események. Aztán amikor leér a fenékre, ott leül és beletörődik, hogy ő kavics, és itt "él" tovább. Mit is tehetne mást...? Talán majd sodorja a tengeráramlás erre-arra.... 

Én egy olyan kavics voltam, aki süllyedés közben ráült az áramlatokra, és nem hogy a mélységet megjárta, de komoly távolságokat is megtett. Volt hideg és meleg, sötét és fényes az Út, és csöppet sem könnyű, s főleg nem passzív vergődés az óceánban.... Ott is jártam, ahol már jóval előtte is voltam, ott is, ahonnan indultam, és láttam, hogy bizony messzire is lehetne (még) jutni. Közben csiszolódtam és fényes lettem, és már látszott a valódi színem - amiből vagyok. Sok-sok másik kaviccsal is találkoztam ám!

S most azt mondom: tetszik, amit látok és ami VAGYOK. Ha néha megfakul a színem és nem fénylek annyira, attól még ugyanaz vagyok. Ugyanúgy utazom a tengerben.

S ha néha valaki kiemel a vízből, és hazavisz, mert szüksége van egy kavicsra, akkor boldog vagyok :) Azt sem bánom, ha nem jutok vissza a tengerbe belátható időn belül vagy talán soha. Végül is, nem tartozom oda szervesen, minden hely csak átmeneti, és nem tudni, meddig időzünk ott.

És ezt az utazást addig csinálom, míg nem marad belőlem semmi...viszont a tengerben, óceánokban, mezőkön, házakban, kisgyermekek kezeiben, az emberek polcain örökre nyomot hagyok - nem a formámmal, nem a fényemmel, hanem az energiámmal, amit nekik ajándékoztam. "A tiéd csak az marad, amit másoknak adsz." 

Szóval... a mélység is egy járható út - ha az önismeretről van szó, akkor mindenképp -  mert az eget sem érjük fel könnyebben. 

S ha magadat adod minden (élet) helyzetben és szerepben, akkor te is egy olyan kavics lehetsz, mint én ...Esetleg fordítva: ha olyan kavics vagy, mint én, akkor nyilvánvaló, hogy magadat adod minden (élet) helyzetben.